A nyelvtantanítás történetét bemutató sorozatunk legutóbbi részében Simonyi Zsigmond új nyelvtantanítási koncepciójának megértésében odáig jutottunk, hogy bemutattuk Johan Friedrich Herbart általános pedagógiai elmletét, az úgynevezett asszociációs lélektant. Azt is jeleztük előre, hogy Simonyi szoros együttműködésben dolgozott Kármán Mórral, aki elsősorban Herbart pedagógiai elméletét követte. Kármán 1872-től dolgozott a középiskolai tantervek és taneszközök kidolgozásán. Ugyanebben az időben szervezi meg a pesti gyakorló főgimnáziumot (a mai Trefort Ágoston Gyakorlóiskolát), amelyet aztán 25 éven át vezetett. Simonyival szoros együttműködésben, őt irányítva dolgozzák ki a magyar elnevezésű tantárgy újító koncepcióját. Simonyi újításánek megértéséhez tehát elengedhetetlen Kármán Mór nyelvtan- és irodalomtanítási koncepciójának megértése. Az alábbiakban tehát azt vesszük számba, milyen elvek mentén dolgozta ki Kármán az új tanterveket, és hogyan lépett túl a herbarti pedagógián.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nevelés vagy „rátanítás”?

Kármán Mór a sorozatunk előző részében bemutaott herbarti rendszert alkalmazza saját tantervi koncepciójának és nevelési elveinek kidolgozásában. Az alábbiakban néhány jellegzetes kapcsolódási pontot mutatunk be, kiemelve Kármán megállapításaiból a magyar nyelv (és irodalom) tanítására vonatkozókat, illetve azokat a részleteket, amelyekben Kármán elmélete modernebbnek bizonyul Hertbarténál.

Herbart koncepciójával összhangban Kármán is az „erkölcsös élet” megvalósításában látja a nevelés legfőbb célját. A nevelés – Kármán elmélete szerint is – az oktatás (az értelmi nevelés) útján valósulhat meg. Az oktatásnak pedig elsőrendű célja az általános műveltség átadása, és egyfajta „történeti szemlélet” kialakítása:

Feladata [ti. az oktatásnak]: feltárni a növendék előtt a javak gazdagságát, melyet a megelőző idők fáradozása felhalmozott – s tervszerűen őt arra képesíteni, hogy hivatással foglaljon munkatért a történeti közösségben, amelyben és amelyért élnie kell. Magának az emberiségnek, a nemzetnek és társadalmi köröknek fáradozását az értelmi és erkölcsi javak előteremtésében művelődésnek nevezzük, a fáradozás eredményeinek birtokát pedig: műveltségnek; eszerint az oktatás feladatát röviden úgy is kifejezhetjük, hogy a növendék lelkét művelje, műveltté tegye. [kiemelés az eredetiben]

(Kármán 1969: 117–118. o.)

Kármán Mór (1843–1915)
(Forrás: tortenelemtanitas.hu)

Láthatjuk, hogy Herbart koncepciójához képest nagyon is haladó gondolat Kármánnál, hogy a tanulót nem passzív, a tudást befogadó, kiművelendő tárgynak, hanem az oktatás folyamatában aktívan, tevékenyen részt vevő alanynak tekinti. Olyannak, aki maga is alakítja művelődésének a folyamatát – így az oktatás végső célja olyan egyének felnevelése, akik önállóan is képesek az önművelésre. (Ma ezt úgy mondanánk, hogy az élethosszig tartó tanulás, a life long learning képességét tartja szem előtt!)

A tekintendő nehézségek csak részben erednek onnan, hogy minden okulás és ismeretszerzés személyes tevékenységet követel, az oktatónak tehát minden ügyességét és tekintélyét fel kell használni, hogy növendékét önmunkásságra serkentse. Sokkal bonyolultabbá válik az eljárás azáltal, hogy az oktatás sajátos feladata: a növendék tevékeny részvétét megnyerni a művelődés nagy művének. (…) Ilyen értelemben helyesen lehet ellentétbe helyezni az oktatást mint nevelő tanítást az egyszerű ismertközléssel vagy rátanítással.

(Kármán 1969: 119. o.)

A tanár nem tudós, a tantárgy nem tudomány!

Ma is megfontolandó gondolat lenne Kármán koncepciójának azon része, amely szerint a tudományok művelése és az egyes műveltségi területek oktatásának tartalma élesen el kell, hogy váljék egymástól, hiszen más-más célokkal rendelkeznek:

Nem célszerű az oktatás anyagának megállapításában a műveltség tartalmának elemzése helyett vezérfonalul venni a tudományok valamelyes felosztását mint általános értékű ismereteink rendszerét és egyedül összefüggésök értelmében szabni meg a tanulmányokat.

(Kármán 1969: 120. o.)

Az „asszociációs módszer” nevében mindig a gyerek világához és előzetes tudásanyagához illeszkedő tananyagot kell előírni, és a tanítás módszerében ragaszkodni kell a Herbart által kijelölt úthoz:

Minden tudás a már létezőnek megértését veszi célba, a tárgyak magyarázatát keresi, és okait kutatatja; – az erkölcsiség tetteket követel, a művelődés alkot és teremt, új tényeket létesít. A helyes viszony felcserélése tehát, ha a való tények helyében a magyarázatukra szolgáló felfogásmódokat vesszük kiindulópontul az oktatás berendezésében. Megvan ugyan a tanulmányok megállapítására nézve is a tudományos eligazodásnak a maga fontossága és haszna. Az oktató éppenséggel nem lehet meg nélküle; […]

(Kármán 1969: 120. o.)

Kármán tehát elengedhetetlennek tartja, hogy a tanító „tudós” ismeretekkel rendelkezzen, ezeknek a pontos tudományos ismereteknek a tanítását azonban, mint szükségtelent, elutasítja:

Múlhatatlan továbbá a növendék értelmes belátásának kifejtésére, de főleg tudatos munkásságának emelésére, hogy a tényeken túl az elvonás és általánosítás is helyet nyerjen az oktató eljárásban. Azonban a tudomány e segítése és egyes elemeinek felhasználása a műveltség körében nem azonos maguknak a tudományoknak a tanításával, sajátos módszerük értelmében.

(Kármán 1969: 120. o.)

Kísérleti laboratórium az iskola?
(Forrás: Wikimedia Commons / Jean-Pierre / CC BY-SA 2.0)

Kronológia helyett: fejlődéslélektani sajátosságok

A fenti elveket Kármán az anyanyelv és az irodalom oktatásban is elsőrendűnek tartja. Tantervelméletében kiemelt szerepet kap az anyanyelv (és az anyanyelven íródott szépirodalom) tanítása, mivel ez biztosítja a műveltség szilárd alapját. A nyelv jelentőségét a következőképpen fogalmazza meg:

Ez értelmi kölcsönösségnek legalkalmasabb, majdnem egyedüli eszköze: a nyelv, mely maga is társas lények szüleménye, és egyúttal a személyes tudatosság igen hatékony tényezője. […] Az anyanyelvnek és nemzeti irodalomnak ismerete ezért minden igazi műveltségnek első legsajátosabb vonása, és tanulmányuk az oktatásnak mintegy természetes középpontja, hiszen oktatás nyelvbéli közlés nélkül el sem gondolható. [kiemelések az eredetiben]

(Kármán 1969: 121. o.)

Az anyanyelv és az irodalom oktatásának Kármán kiemelt lélektani szerepet tulajdonít – a ma alkalmazott iskolai gyakorlathoz képest igen haladó szellemben:

[…] a nyelv azt tünteti fel összességében, miként tükröződik a világ az ember lelkében. Azonban az élő beszéd keletkezése és eltanulása még inkább önkéntelen, természetes folyamat; valóságos művelődési termék csak az irodalmi mű […]

(Kármán 1969: 121. o.)

Érdemes megjegyezni, hogy a mai irodalomtanítási gyakorlat sem felel még meg a kármáni elveknek. A kármáni alapokon válogató tananyagtervek, tankönyvek heves ellenállásba ütköznek, vitákat szülnek és rendre kudarcot vallanak; az oktatás menetét ma is a kronologikus „áttekintő” gyakorlat uralja. Az irodalomról írva azt állítja, hogy annak egyik legnagyobb nevelő hatása abban áll, hogy az ábrázolt pszichológiai problémák művészi megjelenítése által a tanulók lelki tapasztalata gyarapodik, így az olvasás az önismerethez (a közvetetten az önműveléshez) járul hozzá. Az irodalmi műveket tehát nem valamiféle enciklopédikus tudás, a kánon áthagyományozásánek érdekében tanítja, hanem ennek a lélektani célnak alárendelve!

Az önművelést nem lehet elég korán kezdeni!
(Forrás: Wikimedia Commons / drcorneilus / CC BY 2.0)

Fontos kiemelni, hogy Kármán ennek a célnak teljes mértékben alárendeli az oktatandó tananyagot: hangsúlyozza, hogy az irodalmi alkotások közül mindenképpen válogatni szükséges. A válogatás alapja lehet az irodalmi (művészi), illetve a történeti „becs” (ahogy ő fogalmaz). Átfogó irodalomtörténeti áttekintésre csak a művek valódi megértése miatt és az azokhoz szükséges mértékben lehet szükség. Kármán ezt így fogalmazza meg:

A cél: fölnevelni az ifjút saját korunk irodalmi életének együttérző méltatására. Ha evégből szükségesnek mutatkozik némi tájékozó áttekintést is nyújtani nemzeti irodalmunk eddigi fejlődéséről, ez csak azzal a tudattal történhetik, hogy semmiféle számadás nem pótolhatja maguknak a műveknek az ismeretét.

(Kármán 1969: 122. o.)

Elmélet helyett: integrált gyakorlat

Kármánnál az irodalmi és a nyelvi nevelés szerves egységet alkot. A nyelvtantanítás célja nem más, mint hogy lehetővé tegye az irodalom értő olvasását. Érdemes kiemelni, hogy mindehhez – Kármán szerint – nyelvtani, grammatikai és elméleti (fogalmi) ismeretek is szükségesek, de – szemben például a ma is általános gyakorlattal – a tanítás mindig gyakorlatközpontú kell, hogy maradjon:

Mind e tanulmányozásnak [ti. a nyelvtaniaknak] ekként a műveltség körében nem tudományos jellege és értéke, hanem gyakorlati hasznavehetősége szabja meg tartalmát és alkalmazása módját; az oktatás a velök való foglalkozás tehát sohasem tekintheti célnak, hanem folytonosan köteles ébren tartani a tudatot, hogy mire szolgálnak. Elejétől fogva minden olvasás- és írásgyakorlatnak határozott, tartalmas feladatra kell szorítkoznia: az elvont nyelvtani és stilisztikai szabályoknak pedig mindig élénken emlékeztetniök kell részint a példára, a remekműre, amelyből, részint a célra, amiért az elvonás történt.

(Kármán 1969: 122. o.)

A mai Trefort Ágoston Gyakorlóiskola épületének látványképe
(Forrás: trefort.elte.hu)

Kármán a nyelvtantanítás alapvető, az irodalmi neveléssel párhuzamosan folyó voltáról, módszerének alapjáról így ír:

Főképpen mások helyes beszéde hallásán és az irodalmi remekek értelmes olvasásán fejlődhetik az a képesség, hogy a növendék saját gondolatai és érzelmei számára is megtalálja az illő kifejezést, hogy ügyesen beszélni és szabatos csínnal írni tudjon, irodalmi műveltségét így gyakorlatilag érvényesíthesse. Mivel azonban némi elvont elméleti belátás nélkül az elme sohasem szabadul fel a merő utánzás nyűge alól, helyet követelnek az irodalmi oktatás körében azok a tanulmányok is, melyeket összefoglaló néven (a régiek példájára) grammatikainak nevezhetnénk – beleértve a tulajdonképpeni nyelvtanon kívül a stilisztikát, retorikát és poétikát is. Már az olvasás és írás megtanulása megkívánja a beszéd részekre bontását, a szók hangtani tagolását és alaktani elemzését; az irodalmi köznyelv használása nem biztosítható a szó- és mondatfűzés szabályainak tudatos szemmel tartása nélkül, még az irodalmi remek méltatása is csorbát szenved, ha egészen figyelmen kívül marad a stílus művészete, melyet szerzőik szándékos értelemmel alkalmaztak; s végre bizonyos önálló kísérletezés a beszéd és írás mesterségében éppen rászorul az elvi irányzás szigorú bírálatára.

(Kármán 1969: 122. o.)

Kármán a nyelvtan tanításának szerepét, funkcióját nemcsak az irodalommal való összefüggésében, de a más nyelvek tanulásának segítésében is látja:

[…] az idegen nyelvi tanulmány a vele járó szellemi gyarapodáson túl még jótékonyan hathat az anyanyelvbeli érzék tudatossá tételére és a nemzeti gondolkodásmód megvilágítására is, […]

(Kármán 1969: 123. o.)

Láthatjuk, hogy ezek az általános neveléselméleti és módszertani alapelvek ma is érvényesek, és még a napjainkban használatos koncepciókban sem valósulnak meg minden ízükben. Kármán fent idézett gpondolatai határozzák meg Simonyi Zsigmond új nyelvtantanítási koncepcióját, amelyre sorozatunk következő részében térünk ki.

Felhasznált irodalom, további olvasnivaló

Kármán Mór válogatott pedagógiai művei. Összeállította: Faludi Szilárd. Tankönyvkiadó, Budapest, 1969.